Kiemelt cikkek

GYÁSZ, GYÁSZMUNKA, VESZTESÉG FELDOLGOZÁSA

 

A gyász, a veszteségeink feldolgozása az élet szerves részét képezik. A legnehezebb feladatot jelentik ugyanakkor. A családtagok, közelállók elvesztése általában a személyiség legmélyebb rétegeit is megmozgató, viharos érzésekkel, szorongásokkal kísért, elhúzódó folyamat with Låna-Pengar.se.

Gyászmunka azonban nem csak haláleset kapcsán válik szükségessé. Az életút során fellépő nagy változások – pl. válás, elkerülés a szülői háztól, költözés, külföldi munkavállalás, iskola, – vagy munkahelyváltás, fontos kapcsolatok megszakadása, tevékenységek megszűnése, munkanélküliség, nyugdíjazás – szintén súlyos veszteségélménnyé válhatnak, és ezeket hónapokig elhúzódó lelki változások kísérhetik. Az egyéni- és kollektív traumák átélését szintén hosszú gyászfeldolgozás követi. A legmegrázóbb esemény mégis a közvetlen hozzátartozók halála. Különösen nagy tehertétel a hozzátartozó hirtelen, váratlan halála és a gyermek elvesztése.

A gyász egy súlyos és komplex lelki folyamat, mely megrengeti elszenvedője lelki és fizikai egyensúlyát. A gyászolást mégsem tekintjük betegségnek, hanem az élet természetes, – bár igen megterhelő – időszakának, mely az adott időszakban minden mást képes maga mögé utasítani.

Minden ember másként gyászol. Sokszor a tágabb környezet számára túl erőteljes és hosszadalmas is a folyamat, igyekeznek nyomást gyakorolni a veszteség elszenvedőjére. Újból olyannak szeretnék látni őt, mint a veszteséget megelőzően, azt várják tőle, hogy térjen vissza korábban megszokott életébe. A tapasztalat azonban visszaigazolja a gyászév tradíciójának máig tartó érvényességét. Általában ennyi idő szükséges ahhoz, hogy a feldolgozás eredményeként kialakulhasson egy új egyensúlyi helyzet, melyben az elhunyt már az emlékekben él, nem a mindennapi valóság része.

A 60-as évek végén Elisabeth Kübner- Ross írta le könyvében / A halál és a hozzá vezető út – Gondolat kiadó, 1988/ a  halálos betegséggel szembesülő beteg útját az elmúlásig, melynek során a kezdeti elutasítástól eljut a megbékélésig, a halál tényének elfogadásáig. A hozzátartozónak ehhez sokban hasonló utat kell bejárnia, mire eljut szerette elvesztésének elfogadásáig.

A gyászmunka folyamatának főbb fázisai a következők:

A halált megelőző gyász: A gyászmunka sokszor kezdetét veszi már a szeretett személy elvesztését, a nagy változásokat megelőzően. Fantáziában már megjelenik a halált, a változást követő időszak, sokszor nagy félelmeket, szorongásokat keltve. Az aggodalomnak sokszor az is a tárgya, vajon hogyan lesz képes a veszteség elszenvedője végigélni a folyamatot, hogyan lesz képes helyt állni ebben a nehéz helyzetben, miként lesz képes folytatni az életét, hogyan tud majd alkalmazkodni az új helyzethez.

A halálhír megérkezése gyakran bénultságot, üresség érzését váltja ki a hozzátartozóból. Különösen igaz ez váratlan halál esetén. Az első órák, napok az elutasítás, izoláció állapotában telhetnek. A gyászoló nem hiszi el a tragédiát, máskor igyekszik úgy viselkedni – a környezet megrökönyödésére, – mintha mi sem történt volna. Ez az elhárító mechanizmus néhány óráig, napig természetesnek tekinthető, alkalmas arra, hogy a veszteség okozta sokkot némileg tompítsa.

A bénultságot gyakran egy „fegyelmezett”, kontrollált időszak követi. Ezekben a napokban, – mely jellemzően a temetésig tart, – a gyászoló igyekszik megfelelni az irányába támasztott elvárásoknak. Értesíti az ismerősöket, megosztja velük a halált megelőző időszak történéseit, szervezi a búcsúztatást. Ebben az időszakban az érzések sokszor még háttérbe szorulnak. Vannak, akik fokozott aktivitással próbálják elfojtani a feltoluló érzéseket, igyekeznek elkerülni, hogy érzéseikkel egyedül maradjanak. Ebben az időszakban a családtagok sokat találkoznak, támogatást, segítséget nyújtanak egymásnak. Egyedül teljesíteni ezt a feladatot hatalmas próbatétel.

A temetést követően rendszerint elcsendesedik a külvilág. Ez az időszak, – mely akár hetekig, hónapokig is tarthat, – az érzelmek felszakadásának időszaka. A szép emlékek felidézése, az intenzív szeretet és ragaszkodás megélése mellett – talán váratlan módon, – szélsőséges érzések, fájdalom, harag, keserűség, szorongás és bűntudat is megjelennek. A gyászoló haragja nem ritkán az elhunyt ellen irányul. Vádolja, amiért elhagyta őt, amiért ekkora fájdalmat, vagy megoldhatatlan élethelyzetet okozott a távozásával. Máskor a harag a hozzátartozók felé irányul, akik esetleg nem úgy vettek részt az ápolásban, gondoskodásban, vagy a halált követő teendőkben, mint a gyászoló elvárta volna. Ebben az időszakban sok korábbi családon belüli feszültség, konfliktus is felszínre kerülhet. Máskor az egészségügyi személyzet ellen fordul a harag. Nem tettek meg mindent, nem vették időben észre a bajt, nem gondoskodtak megfelelően.

A bűntudat megjelenése ebben az időszakban szinte törvényszerű. A gyászoló magát is vádolja a történtekért. Vizsgálja, mit tehetett volna másképp, mivel akadályozhatta volna meg a történteket. Mi az, amit meg kellett volna tennie, vagy mondania. Vagy épp ellenkezőleg, mit kellett volna elhallgatnia. Felidéződnek a régi feszültségek, konfliktusok, melyeket a gyászoló szeretne meg nem történtté tenni, átírni, korrigálni.

Ezt az időszakot gyakran intenzív álom tevékenység kíséri. Az elhunyt megdöbbentően valóságosan jelenhet meg az álmokban. Üzeneteket, tanácsokat közvetíthet a gyászoló felé. Máskor a halál pillanatai elevenednek meg az álomban, vagy régmúlt emlékek jelennek meg. Az ébredés ezekből az álmokból fájdalmas és nehéz. Újból és újból szembesülni kell a megváltoztathatatlan valósággal.

Az álmok ugyanakkor a gyászmunka szerves részét képezik. Segítenek az ellentmondásos érzések, emlékek újraélésében, konfliktusok feldolgozásában. Amit nappal nem sikerül átélni, az álomban válhat láthatóvá.

Az intenzív érzelmek heteit, hónapjait a keresés és elválás időszaka követi. Ekkor a gyászoló intenzív párbeszédet folytat az elhunyttal. Megosztja vele a mindennapok történéseit, segítségét kéri aktuális nehézségek megoldásában, korábbi, valódi párbeszédeket folytat, igyekszik ezeket megnyugtatóan lezárni. Keresi a régi közös helyszíneket, élményeket. Minden tárgy, gesztus, mozdulat az elhunytra emlékeztet. Idegenekben véli felfedezni az eltávozottat. Saját szokásait, mindennapjait is az elhunyt szokásaihoz igazítja. Tulajdonságait igyekszik átvenni, immár sajátjaként megélni.

Ebben a szakaszban gyakran fájdalmasan vetődik fel az élet értelmének- értelmetlenségének dilemmája. A gyászoló nem találja helyét a világban. A korábban közösen megélt élmények, tevékenységek, visszajelzések hiánya jelentős elbizonytalanodást, az énkép megingását, az önbizalom sérülését okozhatják. Mintha a túlélő egy része is eltávozott volna az elhunyttal együtt…

A gyászmunka utolsó stádiuma a leválással veszi kezdetét. Ekkorra a veszteség már nem csak racionális szinten, hanem érzelmileg is átélhetővé válik. A gyászoló megbékél a változtathatatlannal. Megkezdődik az önmagához és a világhoz fűződő új viszony kialakításának időszaka.

Új tevékenységek, szerepek, emberek jelennek meg az életben, míg a régi, közös minták halványodnak. A gyászoló érdeklődése egyre inkább a külvilág felé fordul. Terveket sző, régi, megvalósulatlan álmokat elevenít fel. Ebben az időszakban csökken a külső támogatás iránti igény, aktívabbá, energikusabbá, önálló válik az, akit korábban hosszú időn keresztül leginkább a veszteség határozott meg. Az újrastruktúrálódás következményeként visszatér az önbizalom, az önmagába és a környezetbe vetett hit. A veszteség elfogadásával kialakul a képesség a kötődésre, új, mély érzelmi kapcsolat megteremtésére. A gyászoló a fájdalmas, gyakran reménytelennek tűnő és kaotikus időszakból megerősödve, érzelmileg stabilizálódva kerülhet ki.

A gyász fent leírt folyamata természetesen mindenkinél egyéni színezetet ölt, időtartama, intenzitása változó. Végül mégis lezárul az egészséges gyászfolyamat, helyet adva az élet további gazdag és örömteli megélésének.

Vannak azonban a gyász megélésének olyan kóros formái, elakadásai, melyek tartósan káros hatást gyakorolnak a veszteség átélőjének személyiségére, és amelyben a gyászoló külső, – szakmai – segítségre szorulhat.

A patológiás gyász, a gyászmunka elakadása különbözőképpen mutatkozhat meg a veszteséget követő egyes időszakokban.

A halált követően fellépő bénultság, üresség állapota tartóssá válhat. Ilyenkor nem is indul meg a gyászmunka. Az érintett képtelennek mutatkozhat a veszteséggel való szembenézésre. Ilyenkor a legelemibb önfenntartó funkciók is súlyosan sérülhetnek, az érintett külső segítségre, ellátásra szorulhat.

Máskor a gyászoló, – a környezet megdöbbenésére – úgy viselkedik, mintha semmi nem történt volna. Folytatja munkáját, mindennapos tevékenységeit. Ha szóba hozzák a halálesetet, felszínes, semmitmondó szavakkal igyekszik mielőbb elütni a témát. Eközben gyakran büszke is arra, hogy milyen erős, hogy nem engedi, hogy leteperjék az érzései, hogy az elhunyt is biztosan ezt várná tőle, büszke lenne rá. Ezt a fajta reakciót sokszor táplálják vélt, vagy való elvárások. A felgyorsult világ, a média gyakran az érzelmek átélésének elutasítására bíztat, erőként értékelve a szembenézésre való képtelenséget. Ilyen reakció állhat a későbbiekben kialakuló, megmagyarázhatatlan depressziók, testi betegségek hátterében.

Elakadás bekövetkezhet az érzelmek felszakadásának időszakában is. Vannak, akik képtelenek túljutni a gyászidőszak ezen fájdalmas stádiumán. A fájdalom, a veszteség érzése valósággal leteperi őket. Nem tudnak kiszakadni a gyászból, attól kezdve ez éltük állandó része lesz. Az elhunyt sírjának látogatása még évek múlva is a legmegnyugtatóbb, vigaszt nyújtó eseménye a napnak, a lakásban pedig változtatás nélkül találhatók a szeretett személy használati tárgyai. Ebédnél neki is terítenek, üres szék jelzi állandó jelenlétét. A halott urnájának a szobában történő felravatalozása szintén erre az elakadásra utalhat.

Gyakran láthatjuk, hogy ebben az esetben a harag, az indulat kimarad a gyászmunkából. Az elhunytat eszményítik, a legkisebb kritika is megengedhetetlen. Az elfojtott negatív érzések helyére a depresszió lép. Az ebben szenvedő életét sokszor értelmetlennek érzi, hiányzik a jövőképe, számára megállt az élet, melyben fél emberként él tovább.

Ismét más esetben a gyászoló elvesztett szerette helyébe lép. Átveszi a szokásait, tevékenységeit, hanghordozását, gesztusait, stb., mintha benne élne tovább az elhunyt. Ez az elhárítás is segíthet abban, hogy ne kelljen szembe nézni az óriási veszteséggel, ne kelljen átélni a fájdalmat.

Az elfojtott érzések, elakadt gyász későbbiekben, – akár évekkel később – hajlamos a felszínre törni. Néha egy távoli ismerős, vagy médiaszereplő halála hívja elő a korábban elfedett érzéseket. Az érintett maga sem érti, mitől hat rá ilyen elemi erővel a halál híre. Az összefüggés csak külső segítséggel válhat láthatóvá, ekkor nyílik út a régen elszenvedett veszteség átélésére.

A gyász időszaka türelmet és megértést kíván a környezet részéről és a veszteséget közelről átélők részéről egyaránt. Tudni kell, hogy ebben az állapotban minden más, – a munka, a házastársi kapcsolat, a gyerekek nevelése, barátok – háttérbe szorul. Korábban fontos dolgok látszanak lényegtelennek. A gyászoló életének az elvesztett személy válik a központi szereplőjévé.

A gyászmunka lezajlását segítik a tradicionális búcsúztatási szertartások, a közös együttlétek, az emlékek megosztása, ezek felidézése. Ha pedig valaki azt tapasztalja, hogy saját veszteségén képtelen túljutni, vagy környezetében, családjában tapasztal a gyász terén jelentkező, aggodalomra okot adó jelenséget, természetesen lehet segítséget kéni. Képzett, hivatásos segítők dolgoznak a hospice ellátás keretein belül, vagy az egyházi szervezetekben. A feldolgozás folyamatában pedig pszichoterápiás szakemberek részvétele nagy segítséget nyújthat.  

Related Articles

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Back to top button
Close