Még a világjárvány kezdeti időszakában járunk.
Magyarországon március 4.-én jelentették hivatalosan az első koronafertőzést, és március 15.-én az első halálesetet. Mégis, mintha hosszú idő telt volna el a kezdetek óta. Megváltozott az időérzékelésünk is…
Nem telt el még 3 hónap, és a világot elborították a járvány terjedéséről, világméretűvé válásáról, a közegészségügyi és gazdasági megszorításokról tudósító híradások. A hírek áramlanak, a helyzet percről percre változik. Mi pedig függővé válunk a hírektől. Minden lépésünket, döntésünket a korona járvány fényében hozzuk.
Egyes, – a folyamatot kísérő – lelki folyamatok mára a mindennapjaink részévé váltak. További pszichés hatásokat pedig csak prognosztizálni tudunk, hiszen ezek a folyamatok együtt változnak a vírus terjedésével és tartós jelenlétével.
Az első hetekben még általános volt a fertőzéstől távoli területeken, így Magyarországon is, – a veszély bagatellizálása, tagadása. Ahogy érkeztek a jelentések az egyre közelebbi megbetegedésekről, úgy vált egyre inkább valóságossá a veszély.
A tudatosítás jellemző módon – hullámokban jelentkező, – erős szorongással járt. Olyan világméretű egészségügyi katasztrófa vette kezdetét, amely – egyes tudósoktól eltekintve, – mindenkit váratlanul és felkészületlenül ért. Akut stresszt élünk át, a drámai történések a közvetlen környezetünkben zajlanak.
A szorongáshoz nagy fokú biztonságvesztés társul. Nem tudhatjuk, meddig kell a fertőzés árnyékában élnünk, milyen veszteségekkel kell számolnunk, hogyan alakulnak át a mindennapjaink. Egyáltalán: mi és szeretteink egészségesen vészeljük-e át a járványt.
Nem látjuk a vírust, nem tudjuk, merre jár, ki vagyunk-e aktuálisan téve a veszélynek. Biztos tudás hiányában „belső mozi” veszi át az irányítást. Nehezen kontrollálható fantázia tevékenység indulhat be, mely rendszerint súlyosan fenyegető jövőt fest, és ez a kép a valóság helyébe léphet.
A szorongás sokszor akkor erősödik, mikor a tudatos kontroll gyengül. Éjszaka alvászavar, fenyegető álmok formájában jelenhet meg.
Korábban joggal gondoltuk, hogy életünk irányítása a mi kezünkben van. Mi hozzuk meg a döntéseinket, – még ha sokszor nehezen is. Mi éljük át ennek következményeit, és vonjuk le a tanulságokat. Ma ez a helyzet alapvetően megváltozott. Minden nap új intézkedések születnek, melyek előírják számunkra, hogy mit tehetünk, merre járhatunk, kivel léphetünk kapcsolatba, milyen orvosi vizsgálatokra és kezelésre tarthatunk igényt, milyen hivatalos ügyeket intézhetünk, milyen közösségi programokon vehetünk részt, stb.
A médiát elárasztják – a hírek mellett, – a helyes és elvárt viselkedés szabályai, előírásai. A kontaktusok számát csökkentendő bezárták az oktatási intézményeket, szórakozó helyeket, éttermeket, sportcentrumokat, stb. A dolgozókat lehetőleg otthoni munkavégzésbe irányítják. A szülők számára – gyermekeik védelmében, – a legkevesebb kontaktussal járó, otthoni önkéntes karantént javasolják.
Ezek az intézkedések a fertőzésveszély eredményes csökkentése mellett egyéb lelki és a kapcsolatokban megjelenő következményekkel is együtt járnak.
Az identitásunk meghatározó elemét képező munkánk, hivatásunk felfüggesztése a kompetenciaérzés sérülésével, súlyos elbizonytalanodással járhat. A kényszerű otthonlétet sokan nem pihenésnek, hanem korlátozásnak élik meg, hiszen nem ők választották, nem ők döntöttek így. A kapcsolatok elvesztése az izoláció nyomasztó érzésével, szeparációs szorongás feléledésével járhat. A kényszerű összezártság erősítheti az egymásba kapaszkodást, biztonságkeresést, de súlyos konfliktusoknak, feszültségeknek is lehet a forrása.
A gyerekek többsége is nehezen éli meg a környezetében szétáradó bizonytalanságot, szorongást. Ők is el vannak vágva mindennapi tevékenységeiktől, barátaiktól, nevelőiktől. Biztos nem könnyű nekik sem, velük sem.
A digitális oktatás gyakorlatáról szélsőségesen különböző híreket lehet hallani. Küzdenek ezzel a diákok, a szülők és a pedagógusok is. Az érettségire készülőknek pedig további súlyos bizonytalansággal kell szembe nézniük.
Azokat a hozzátartozókat, barátokat, fontos személyeket, akiktől elszakít ez a helyzet, ki-ki fantáziáiban fokozottan fenyegetettnek, veszélyeztetettnek élheti meg, fokozottan aggódhat értük.
Az egzisztenciális bizonytalanság a szorongásoknak szintén jelentős forrása. Nem tudhatjuk, hogy hosszútávon milyen gazdasági következményekkel kell számolnunk a világgazdaságtól egészen a mikrokörnyezetünkig. Mennyire esik vissza a gazdaság, hány munkahely szűnik meg, milyen mértékben esik vissza a megszokott életszínvonal, kiket fenyeget a társadalmi rétegükről való leszakadás, hányan maradnak ellátatlanok és kerülnek emiatt súlyosan veszélyeztető helyzetbe. A mélyszegénység további rétegeket, még mélyebben fog érinteni a közeljövőben.
Aggódhatunk, vajon hozzájutunk-e az alapvető szükségleti cikkekhez, az élelmiszerekhez, gyógyszerekhez. Látjuk, hogy milyen felvásárlási hullámot indított el ez a bizonytalanság érzés.
Felerősödhet a megbetegedéstől való félelem, mely nem csak a koronafertőzést, hanem bármely egyéb betegséget is érinthet. Hiszen a súlyosan túlterhelt egészségügy kevéssé képes megbirkózni az egyéb problémákkal is.
Sokaknak jelenthet problémát, hogy milyen mértékben kell megfelelniük a feléjük áramló elvárásoknak. Különösen azok esetében, akik a teljesítményt, a tökéletességre törekvést erős belső nyomásként élik meg, az abszurditásig fokozódhatnak a higiénés procedúrák, az elvárásoknak való,- minden részletre kiterjedő – megfelelés kényszere. Ez szintén komoly családon belüli feszültségekhez vezethet.
Tudjuk, hogy a tisztasági kényszernek kitett embereknek ez a helyzet különösen nehéz lehet.
A korábban megszokott lazító és feltöltődést jelentő programok hiánya szintén nagy fokú veszteség élménnyel járhat, és fokozhatja a belső feszültséget.
Változást hozhat ez a helyzet a személyes, testi kontaktusok szintjén is. Elakadnak a spontán, önfeledt érintések, ölelések, intim gesztusok. Ezeket is beárnyékolja a fertőzés és fertőződés veszélye.
Még a testtudatban is jelentkezhetnek változások. Saját gesztusainkra jobban felfigyelünk, észrevesszük, milyen gyakran érintjük az arcunkat, tudatosítjuk mozdulatainkat, és igyekszünk a vélt, vagy valós veszélyektől elhúzódni.
A médiában, az internetes felületeken és a személyes térben is megfigyelhető az előítéletesség fokozódása. A hibáztatás, a bűnbakkeresés általánosan tapasztalható önvédelmi mechanizmus. Ezen belül pedig az összeesküvés elméletek a folyamatok megértésének hamis illúzióját adják, miközben felmentést nyújtanak a felelősség alól.
A támadófegyverek felvásárlása pedig közvetlenül utal a társadalomban egyre fokozódó fenyegetettség érzésére.
Hosszútávon elkerülhetetlenül számolnunk kell a kiégés, a depresszió fokozódó megjelenésével is. És sajnos e tekintetben is igaz, hogy nem látjuk a pontos jövőt. A koncentrálóképesség csökkenése, a figyelem elkalandozása szintén a helyzet velejárója.
Fontos tudnunk, hogy ezeknek az érzéseknek a megjelenése normális és természetes. Olyan helyzettel állunk szemben, amire nem dolgoztunk még ki működő stratégiákat, nem éltük még át az érzéseket, és nem tudhatjuk előre, hogy milyen érzések fognak megjelenni bennünk.
Mit is tehetünk szeretteink és önmagunk védelmében?
Természetesen nagyon fontos az átgondolt és észszerű védekezés kidolgozása. Nem hiszem, hogy hosszútávon fenntartható a teljes elzárkózás a világtól. Ki-ki a külső előírások és a saját meggyőződése alapján találhat olyan lehetőséget, ami lazít ezen az erős szorításon.
Feltűnően sokaktól hallottam mostanában, hogy „én még szerencsés vagyok”. Talán mindenki találhat magának olyan szempontot, ami alapján ezt elmondhatja magáról.
Hallani sok pozitív, segítő kezdeményezésről, önkéntesek jelentkezéséről, segítség felajánlásáról. Sokan rászorulnak. A segítő kapacitások hálózata pedig mindannyiunkat erősít.
Fontos egy új külső is belső rend kialakítása. Ha reggel felkelünk, felöltözünk, ezzel magunkat is, környezetünket is megtiszteljük. Napirenddel, – aminek nem kell percre pontosnak lennie, – hasznosabban, elégedettebben telik a napunk. Este visszanézve aztán értékelhetjük, hogy mit, hogyan sikerült megvalósítanunk.
Sokaknak van olyan régóta dédelgetett vágya, terve, amire most mód és idő adatik. Érdemes új dolgokat beillesztenünk az életünkbe, lehetőség szerint olyanokat, amik örömmel, feltöltődéssel járnak.
A kapcsolatainkat ma már sok csatornán keresztül tarthatjuk életben.
De fontos a privát szféra tiszteletben tartása is. Mindenkinek szüksége van saját időre, arra, hogy elvonulhasson, gondolataiba mélyedhessen.
Figyeljünk a fizikai jóllétünkre. Igyekezzük megteremteni az elveszett aktivitások pótlását. Ez a mentális állapotunkra is meghatározó hatással lehet.
A stresszoldást mindenki a saját igénye szerint alakíthatja. Relaxációs módszerek / pl. jóga, autogén tréning / elsajátítása hasznos lehet. De egy jó beszélgetés, egy koncert meghallgatása, egy edzésprogram hasonlóképpen. Ezek a feszültség oldása mellett segítenek a produktivitás fenntartásában is.
Próbáljunk fokozottan figyelni önmagunk érzéseire, környezetünk jelzéseire. Mindenkinek másképp lehet nehéz ez a helyzet.
Mindig, de most még inkább fontos, hogy megfogalmazzuk igényeinket, szükségleteinket, mégpedig a másik számára elfogadható módon.
Nagyon fontosak az „én-üzenetek”. A magunk belső állapotáról adjunk jelzéseket, mondjuk el, mi fáj, mi esik rosszul, minek örülünk. Ne hibáztassunk, értékeljünk, kritizáljunk.
Próbáljunk közös tevékenységeket beiktatni minden nap. Beszélgetést, közös társasozást, TV nézést, ki mit szeret.
Legyünk magunkkal – és környezetünkkel – elnézőek. Ebben a helyzetben aligha fog minden úgy menni, ahogy szeretnénk.
Röviden összefoglalva: vigyázzunk egymásra és magunkra. Lelki szempontból is.
